Fordulópontok | Török Kata

A FordulóPontok beszélgetések önismereti utakról. Mert hiszek a történetmesélésben és hiszek abban, hogy inspirálódhatunk mások útjából, megéléseiből is.

Kata az a nő, akinek a történetét hallva egyszerűen nem tudsz nem inspirálódni. Majdnem 40 évesen is bátorsággal beszél arról, hogy milyen mélypontokon ment keresztül, és hogyan talált vissza önmagához. Sokáig a filmszakmában dolgozott, de egy ponton a teste és a lelke is jelezte: itt az ideje változtatni. Azóta meditációval, önismerettel és rengeteg belső munkával építette fel új életét, amiben már nemcsak magára, hanem másokra is figyel. Kata története azért különleges, mert őszintén mesél a nehézségekről, a sírásról, a kétségekről is – és közben azt is megmutatja, hogy mindezekből erőt, sőt, inspirációt lehet meríteni.

Ha inkább olvasni szeretsz, akkor számodra készítettem egy kivonatot a beszélgetésből: Zsófi: Üdv a Fordulópontokban, ahol inspiráló emberek önismereti útjairól beszélgetünk. A mai alkalommal Török Katával, a Liquid Impact alapítójával ülünk le. Kata, nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést! Régóta követlek Instagramon, és mindig lenyűgöz a bátorságod, ahogy őszintén mesélsz az utadról. Szóval hadd kezdjem egy játékos kérdéssel: ha az önismeretről három szó jutna most eszedbe, mik lennének azok?

Kata: Először is hadd mondjam el, hogy nagyon megtisztelő, hogy elsőként hívtál meg ebbe a sorozatba. Már maga a „Fordulópontok” név is nagyon betalált nálam – van benne egy olyan energia, ami azonnal megmozdított bennem valamit. És tényleg hiszem, hogy ezeknek a beszélgetéseknek nagy ereje van. Azért vagyok jelen a közösségi médiában is, mert érzem, hogy ha őszintén megmutatjuk magunkat, az másokhoz is elérhet, és elindíthat bennük valamit. Szóval nagyon köszönöm, hogy itt lehetek, bár bevallom, reggel egy kis bizsergéssel keltem a gyomromban, mert nem szoktam ilyen helyzetekben lenni.

Na de a három szó! Nehéz ennyire röviden összefoglalni, de ha végigmegyek az utamon, akkor talán így áll össze: elveszettség, aztán kíváncsiság és bátorság (ezt együtt érzem), és végül biztonság. Ez a három szó így, ebben a sorrendben nagyon szépen tükrözi az eddigi folyamatomat.

Zsófi: Ha már így felvázoltad ezt a három szót, menjünk vissza az elejére. Vissza tudsz emlékezni arra az időszakra, amikor még egyáltalán nem foglalkoztál önismerettel? Milyen volt az életed, hogyan érezted magad akkor?

Kata: Nagyon is élénken emlékszem. Sokáig semmilyen formában nem foglalkoztam önismerettel, és most, 39 évesen visszanézve látom, mennyire más világban éltem. 32 évesen kezdtem el ezzel foglalkozni, addig inkább sodródtam. Pedig tiniként már nyitott voltam ezekre a dolgokra – 16 évesen például elmentem egy reiki-beavatásra, és teljesen természetesnek tűnt számomra, hogy vannak energiák, vagy hogy van reinkarnáció. De nem volt körülöttem olyan közeg, ahol erről beszélhettem volna, és sokáig fel sem vállaltam, hogy hiszek ezekben a dolgokban.

Egészen addig az időszakig az életem sokkal inkább a felszínről szólt: bulik, társaság, alkohol. Az ital különösen nagy szerepet játszott, őszintén kimondom: problémám volt vele. Ez részben családi mintából is jött, részben pedig menekülés volt – egy eszköz arra, hogy elnyomjam az érzéseimet. A húszas és a korai harmincas éveimben teljesen megszokott volt, hogy a bulizás köré szerveződött minden.

Ráadásul sosem volt igazán konkrét tervem az életemre. Nem volt karrierálmom, nem tudtam pontosan, mit szeretnék, és nem is kerestem. Sodródtam egyik helyzetből a másikba, és persze voltak közben nagyon nehéz időszakok is. Volt például egy súlyos autóbalesetem, ami szintén az alkohollal függött össze. Akkor még azt hittem, hogy majd ez lesz a nagy fordulópont, de nem. Hazaköltöztem külföldről, adósságot kellett rendeznem, és így kerültem bele a filmszakmába. Ott elkezdtem dolgozni, egyre sikeresebb lettem, lépegettem előre – de közben a testem jelezni kezdett, hogy valami nagyon nincs rendben. Akkor kezdtem először érezni, hogy nem tudok tovább így menni, és valamin változtatnom kell.

Zsófi: Mi volt az a konkrét pont, amikor elindultál az önismeret felé? Volt egy nagy fordulópont, vagy inkább folyamatként jött?

Kata: Ez inkább egy folyamat volt, de van egy nagyon konkrét emlékem. 2019 végén fejeztem be egy hosszabb filmes projektet, és teljesen ki voltam égve. Fáradt voltam, üres voltam, egyszerűen nem volt bennem semmi erő. Akkor egy nagyon kedves ismerősöm megosztott a Facebookon egy posztot, hogy indul egy Vipassana meditációs tanfolyam, és szívből ajánlja. Őt már korábbról ismertem, nagyon hiteles ember volt számomra, és azonnal megérintett, amit írt. Azt éreztem, hogy most van rá időm is, pénzem is, és minden sejtem azt súgta, hogy ezzel most dolgom van. Így is lett: belevágtam, és ott kezdődött el igazán a kapcsolatom a meditációval.

Ez a Vipassana meditációs tanfolyam egy két és fél hónapos folyamat volt, és olyan mélyen hatott rám, hogy gyakorlatilag kinyitotta bennem az ajtót egy teljesen új világ felé. A meditáció hozta magával a következő lépéseket is: elvégeztem egy Theta Healing tanfolyamot, majd a másodikat is, később pszichológushoz is elkezdtem járni. Szóval szépen, lépésről lépésre kezdtem kibontani magamban valami újat.

Emlékszem egy nagyon erős pillanatra: éppen pszichológustól jöttem haza, amikor megcsörrent a telefonom. Tudtam, hogy azért hívnak, mert indul egy új film, és várják a válaszomat, hogy vállalom-e a munkát. És abban a pillanatban olyan erős testi tüneteim lettek – rosszullét, hányinger –, hogy egyértelművé vált, hogy a testem üzen: nem akarom ezt. Addig mindig igent mondtam, mert így nőttem fel: ha van lehetőség, azt el kell vállalni. De most először mertem nemet mondani. Az volt az első alkalom, amikor tényleg magamat választottam. Most is kiráz a hideg, ahogy felidézem, mert az volt az igazi fordulópont: amikor először figyeltem a testem jelzésére, és nem mentem bele egy olyan helyzetbe, ami nem szolgált.

Zsófi: Amikor először magadat választottad, pont a tested jelzésére hallgattál. Ez a fajta tudatosság szerinted a meditációnak köszönhető, vagy hogyan alakult ki benned, hogy jobban figyelj a testedre?

Kata: Abszolút köze volt a meditációnak, de azért ez egy hosszabb folyamat volt. Sokáig állandó testi tüneteim voltak: folyamatos szorongás, nyomás a mellkasomban, gombóc a torkomban. Reggelente úgy keltem, hogy semmihez nem volt kedvem, csak halogattam mindent, és egyszerűen nem láttam értelmét a napoknak. Ezt sokáig alkohollal próbáltam elnyomni, de az csak még jobban felerősítette a szorongást. Ismered azt az érzést, amikor hajnalban felébredsz szívdobogással, és elkezded magad ostorozni? Na, nekem ez rendszeresen megvolt. Egy ponton eljutottam oda, hogy azt mondtam: ez biztosan nem lehet a normális működés, én így nem akarok élni a következő évtizedekben.

A Vipassana meditáció nagyon sokat segített. Ott az a lényeg, hogy csendben ülsz és figyeled a testi érzeteket. Ez először baromi nehéz, mert nincs semmi zene, nincs vezetett szöveg, csak te vagy és a tested. De pont ez tanított meg arra, hogy különbséget tudjak tenni az érzések között. Hogy például mit jelent az, amikor bizsergő izgatottság van bennem – mint most, amikor reggel bizsergő gyomorral keltem a beszélgetés miatt –, és mi az, amikor egy nyomasztó, összeszorító érzés van, amitől szinte menekülni akarok.

Később találkoztam az Access Consciousness eszközeivel is, és ott is megtanultam, hogy figyeljem: mi könnyű és mi nehéz. Ha egy helyzet kitágít, energiát ad, akkor az igen. Ha összeszorít, szűkít, akkor az nem. Ez elképesztően sokat adott. Megtanultam a testem jelzéseire hallgatni, és ma már sokkal könnyebb nemet mondanom olyan dolgokra, amik nem szolgálnak. Ez egy teljesen új szabadságérzetet hozott az életembe.

Zsófi: A meditálás most nagyon népszerű, viszont sokan túlzott elvárásokkal ülnek le, és emiatt gyorsan feladják. Te hogyan látod ezt, és mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki most szeretne belevágni?

Kata: Teljesen igazad van, a meditációt sokan túlmisztifikálják. Sokan már az elején azt mondják: „én nem tudok meditálni”, mert azt hiszik, hogy csendben kell ülniük egy órán át teljes nyugalomban, minden gondolat nélkül. Ez egyszerűen nem igaz.

Meditálni mindenki tud, és nincs rosszul végzett meditáció. Ez két olyan mondat, ami rögtön kikulcsol egy csomó dolgot a fejünkben.

Én a Vipassanával kezdtem, ami elég kemény iskola: ott tényleg nincs zene, nincs vezetett szöveg, nem mocoroghatsz, csak ülsz és figyeled magad. Ez baromi nehéz volt az elején, de óriási türelmet és kitartást tanított. Aztán ahogy telt az idő, kipróbáltam más módszereket is, és

szépen lassan kialakítottam a saját meditációs rutinomat. Van, hogy csak 5-10 percet ülök csendben és a légzésemre figyelek, máskor zenét rakok be, vagy vezetett meditációt hallgatok. Már nem vagyok szigorú magammal: nem az számít, hogy hány perc vagy milyen pózban ülök, hanem az, hogy minden nap szánjak időt magamra.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a meditáció nem egy különleges, ritka alkalom, hanem bárhol, bármikor lehet gyakorolni. Lehet a kocsiban, mielőtt bemész a gyerekért, vagy akár a bolt parkolójában, ha úgy érzed, kell még öt perc. Nem kell hozzá lótuszülésben ülni – én például nem is tudok abban ülni.

A lényeg, hogy legyen egy pillanat, amikor becsekkolsz magadhoz, megkérdezed: hogy vagyok most?

A kezdőknek mindig azt mondom: próbáljatok ki többféle formát. Van, akinek a csend válik be, másnak a vezetett vizualizáció, vagy egyszerűen egy szép zene. Nézd meg, kinek a hangja szimpatikus, melyik gyakorlat hoz nyugalmat. És ami a legfontosabb: gyakorolni kell, mert minél többször csinálod, annál könnyebb lesz, és annál szorosabb kapcsolatod alakul ki önmagaddal.

Zsófi: A második szavad a kíváncsiság és a bátorság volt. Hogyan segített téged ez a kettő az utadon?

Kata: Azt hiszem, a kíváncsiság mindenben segített. Valójában ez vitt előre, mert mindig ott volt bennem a vágy, hogy megértsem jobban önmagamat, és hogy kipróbáljak új dolgokat. Ha nem lettem volna kíváncsi, nem kattintok rá egy hirdetésre, nem megyek el egy tanfolyamra, nem próbálom ki a vipasszanát, a légzésgyakorlatokat, vagy éppen nem kapcsolódok új emberekhez. Nekem ez a folyamatos nyitottság rengeteg ajtót kinyitott, és olyan élményeket hozott, amik nélkül ma teljesen más ember lennék.

A bátorság pedig abban jelent meg először, hogy nemet tudtam mondani. Amikor először visszautasítottam egy filmes munkát, mert a testem teljesen tiltakozott, az hatalmas fordulópont volt. Azelőtt mindig igent mondtam mindenre, mert így tanultam: „jön a lehetőség, akkor élj vele”. De amikor szinte rosszul lettem attól a gondolattól, hogy újra visszaülök az irodába, és mégis nemet mondtam – az volt az első igazi bátor lépésem.

A másik nagyon emlékezetes pillanat az volt, amikor először posztoltam őszintén az Instagramra. Addig csak a szokásos koktélos emojik, partyfotók, felszínes képek voltak, és egyszer csak leírtam valami igazat magamról. Amikor rányomtam a „közzététel” gombra, úgy dobogott a szívem, mintha valami óriási titkot árulnék el. De aztán rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és ott éreztem meg először igazán, hogy a történetmesélés mekkora erő. Hogy az, ha őszintén beszélünk arról, kik vagyunk és min megyünk keresztül, másokat is inspirál.

És persze a bátorsághoz mindig társulnak félelmek. Bennem is beindult a kis hang: „mit fognak gondolni rólam, kinevetnek, ítélkeznek?” De ahogy újra és újra kiléptem a komfortzónámból, rájöttem, hogy a világ nem omlik össze attól, ha megmutatom magam. Sőt, inkább közelebb hoz az emberekhez, és közben engem is erősebbé tesz.

Zsófi: Azért ez a fajta őszinteség és tudatosság sokszor nem egyszerű a kapcsolatokban. Te hogyan élted meg, amikor a barátaid vagy a családod furcsán reagáltak arra, hogy te változol?

Kata: Őszintén? Ez egy nagyon nehéz része volt az útnak. Amikor elkezdtem mélyebben foglalkozni magammal, az első időszak sokszor iszonyúan magányosnak tűnt. Volt olyan, hogy régi barátnőkkel egyszerűen nem találtuk már a közös hangot. Én is éreztem, hogy ítélkezem rajtuk, vagy hogy bánt, hogy nem tudunk úgy kapcsolódni, mint régen. Ők pedig rajtam érezhették azt, mintha fölényeskednék, mert én már „önismereti úton vagyok”. Ez mindkét oldalról fájdalmas volt, és voltak időszakok, amikor nagyon sokat sírtam. És egyébként én nagyon sokat sírtam. Rengeteget. Volt, hogy a párom jött haza, és csak azt látta, hogy a földön fekszem és sírok. De ez nekem soha nem a gyengeségről szólt, hanem a gyógyulásról. Én a sírást mindig tisztító folyamatként éltem meg, és a mai napig érzem a különbséget a szomorú sírás és

a gyógyító sírás között. Az utóbbi valahogy mindig megkönnyebbülést hoz, mintha kiengednék magamból egy nagy adag feszültséget, és helyet csinálnék valami új, könnyebb érzésnek. Szóval nekem a sírás tényleg eszköz volt a gyógyulásra, és ezért soha nem szégyelltem, sőt, sokszor tudatosan is teret adtam neki. Ha éreztem, hogy jön, akkor inkább betettem egy zenét, ami segít felszínre hozni, és engedtem, hogy átfolyjon rajtam. Utána mindig könnyebb lett.

A családban sem volt mindig könnyű. Az elején ők sem értették, hogy mit csinálok, miért járok meditációkra vagy miért beszélek másképp dolgokról. Volt, hogy túltoltam, és mindenkinek próbáltam megmondani, hogy szerinte mit kéne csinálni, vagy hogy „most azért reagálsz így, mert…” – és persze ezt senki nem szereti hallani. Idő kellett ahhoz, hogy megtanuljam: nem kell senkit meggyőznöm, csak éljem a saját utamat.

Amikor viszont elkezdtem megtalálni a középpontomat, és egyre tisztábban tudtam, hogy miért dolgozom, mit szeretnék az életemben, akkor valahogy minden kisimult körülöttem. Megengedőbb lettem másokkal szemben, és észrevettem, hogy ha magadat gyógyítod, az a családodra is kihat. A szüleimen, a testvéremen is láttam, hogy valami bennük is változik, csak mert én más lettem. Ez egy hihetetlenül szép folyamat volt.

Ugyanakkor azt is el kellett fogadnom, hogy lesznek kapcsolatok, amik nem tartanak örökké. Lehet, hogy valakivel 15-20 év barátság van mögötted, de ha már nem tölt, ha egy kávé után azt érzed, hogy semmit nem kaptál belőle, akkor lehet, hogy ennyi dolgotok volt egymással. Ez eleinte fájdalmas felismerés volt, de ma már elfogadom. Az élet folyamatosan változik, és mi is változunk. És ez rendben van.

Zsófi: És most hogy vagy? Ha előre nézel, mi az, amit az önismereti utadon a következő időszakban szeretnél megélni vagy megtanulni?

Kata: Most azt érzem, hogy tényleg jól vagyok. Ez volt az első év, amikor egyáltalán nem filmeztem, és bár a leválás nagyon nehéz lelki folyamat volt, most már megengedtem magamnak, hogy azt az életet építsem, amire igazán vágyom. Idén nyáron is nagyon intenzív időszakon mentem keresztül, de

most van bennem egyfajta béke és biztonság. Úgy érzem, hogy bármi jöhet, meg fogok tudni küzdeni vele, és ami a legfontosabb: nem kapkodva, kétségbeesve, hanem egyfajta jó érzéssel. Ez óriási különbség a régi önmagamhoz képest.

Persze vannak napok, amikor szorongok, rossz kedvem van, vagy egyszerűen csak morcos vagyok, de ma már tudom, hogy ezek átmeneti állapotok, és van eszközöm arra, hogy kezeljem őket. Ezért nagyon hálás vagyok annak az útnak, amit az elmúlt hat évben bejártam.

Most viszont érzem, hogy szeretnék szintet lépni. Egyre több helyen tudok emberekkel kapcsolódni, több légzést, több meditációt tartok, és az a célom, hogy a saját kis vállalkozásomon keresztül minél több programot hozzak létre, ami segít más nőknek abban, hogy felismerjék: képesek rá, erősek, és sokkal többre hivatottak, mint amit elsőre gondolnak.

Úgy érzem, mostanra bennem is letisztult sok minden. Mintha összeállt volna egy kicsi belső mozaik, és most kész vagyok arra, hogy a saját stílusomban, „katikásan” adjam át mindazt, amit tanultam. Nem mondom, hogy teljesen készen állok, mert mindig lesz bennem egy kis bizonytalanság, de most az az érzésem, hogy ez a következő lépés az utamon: nővé válni, akivé válni szeretnék.

Zsófi: Nagyon fontos dolgot említettél: a belső biztonságot és a középpont megtalálását. Ez sokunkból hiányzik, mert gyerekkorban nem kaptuk meg, és felnőttként kell újra felépítenünk. Mit gondolsz, miért ennyire fontos ez?

Kata: Igen, én is úgy látom, hogy ez az egyik kulcs. Ha meg tudjuk találni magunkban azt a belső biztonságot, akkor bármi jöhet az életben, sokkal könnyebben kezeljük. És ez tényleg nem csak rólunk szól: ha egyre többen érjük el ezt az állapotot, akkor az egész társadalom boldogabb lesz. Nagyon jó látni, hogy itthon is egyre többen indulnak el ezen az úton. Pár éve még furcsán nézték az embert, ha elment egy hangtál meditációra vagy egy elvonulásra, ma viszont már természetesebb. Sőt, az is egyre gyakoribb, hogy férfiak is elmennek, ami szerintem különösen inspiráló. Ez azt mutatja, hogy kezd tabu helyett egy normális, hétköznapi dologgá válni az önismeret.

És őszintén, a mai világban – ebben a folyamatos rohanásban, káoszban – szerintem ez az egyetlen út a boldogsághoz: hogy befelé figyeljünk. Nem kell mindenkinek ugyanazt csinálnia, mert rengeteg lehetőség van.

Van, akinek a tánc hozza meg ezt a figyelmet, másnak az edzés, a légzés, a meditáció, vagy akár csak az, ha meggyújt egy füstölőt, és öt percre leül csendben. A lényeg az, hogy becsekkolj magadnál, és megkérdezd: na, most hogy vagyok? Mi van bennem?

Zsófi: Ha valaki most indulna el ezen az úton, kezdőként, mit ajánlanál neki?

Kata: Először is: mindenki találja meg a saját útját. Ehhez viszont kísérletezni kell, és kíváncsinak, bátornak kell lenni. El kell menni többféle eseményre, kipróbálni különböző dolgokat. Ha valaki még nem szeretne pszichológushoz menni, mert fél megnyílni egy idegen előtt, akkor jó kezdet lehet valami passzívabb dolog, például egy hangtálas meditáció, ahol egyszerűen csak fekszel, és hagyod, hogy történjen, ami történik. Vagy egy Access Bars kezelés, vagy akár egy csoportos jóga a természetben. Ezek azért is jók, mert ott esély van új emberekkel találkozni.

Sokan azért nem indulnak el, mert a mostani barátaikkal nem tudják megbeszélni ezeket a témákat, és félnek, hogy egyedül maradnak. De ha elmész egy ilyen eseményre, ott biztosan lesznek emberek, akikkel tudsz kapcsolódni. És lehet, hogy legközelebb már együtt mentek el. Nekem is rengeteget adott az elején, hogy új barátokat kaptam az önismereti közegben, és ezek a kapcsolódások a mai napig velem vannak.

Szerintem nincs olyan, hogy valaki megbánja, hogy elindult az önismereti úton. Lehet, hogy lesznek nehéz fázisok, amikor azt érzed, hogy elég volt, és vissza akarsz bújni a kis biztonságos kuckódba – velem is előfordult. De ha egyszer megízlelted azt, hogy milyen érzés közelebb kerülni magadhoz, akkor nincs visszaút. Lehetnek hullámvölgyek, de a régi életedhez már nem tudsz ugyanúgy visszamenni.

Zsófi: És hogy vagy most? Hogyan érzed magad ezen az úton, és merre szeretnél tovább haladni?

Kata: Most először érzem igazán azt, hogy jól vagyok. Ez volt az első olyan évem, amikor egy percet sem dolgoztam a filmiparban, és ez hatalmas lelki felszabadulást hozott. Nem volt könnyű a leválás, sok belső munka kellett hozzá, de most először élem és építem azt az életet, amire mindig is vágytam. Persze nem lett minden tökéletes körülöttem, sőt, a nyár sem úgy alakult, ahogy elképzeltem, de mégis ott van bennem egy mély belső béke. Tudom, hogy bármi történik, lesz eszközöm, amivel meg tudom oldani, és nem esem kétségbe. Ez számomra az önismeret igazi hozadéka.

Most azt érzem, hogy szeretnék szintet lépni. Egyre több helyen tartok légzéseket, meditációkat, és szeretném a saját kis vállalkozásomon keresztül erősíteni a nőket abban, hogy képesek rá, hogy bármire képesek, amire vágynak. Sok minden letisztult bennem, és most érzem azt, hogy össze tudom gyúrni a tapasztalataimat, és át tudom adni a saját „katikás” stílusomban. Nem mondom, hogy teljesen kész vagyok, de talán pont ez benne a szép: hogy mindig van hová fejlődni, mindig van következő lépés.

Azt is egyre inkább érzem, hogy a belső biztonság a kulcs. Ez az, ami gyerekkorban hiányozhatott, de felnőttként megtanulhatjuk újraépíteni magunkban. És ahogy egyre többen indulnak el ezen az úton, úgy lesz boldogabb a társadalmunk is. Ezért is fontos nekem, hogy erről beszéljek, hogy megmutassam: soha nincs késő változtatni, karriert váltani, vagy egyszerűen csak közelebb kerülni önmagunkhoz.

Én most ebben látom a hivatásomat: hogy a saját utamon keresztül inspiráljak másokat, és bátorítsam őket arra, hogy merjenek önmaguk lenni.